Nagy volt a kísértés, hogy valami ütős metaforával indítsam ezt a bejegyzést: mondjuk ilyesmivel, hogy zeneszerzőnk úgy robbant vagy lobbant bele az egyházzene uralmától elgyötört 17. századi angol zenei életbe, mint egy bomba vagyis inkább üstökös, de hülyén is hangzik, meg fölösleges is, mert aki csak egy cseppet is ismeri Henry Purcell (1659-1695) zenéjét, annak az arcán már a név hallatára valami fenségesen nyugodt és elégedett mosoly kezd megjelenni. Merthogy a zene isteni – legyen az anthem, óda,( semi-)opera, ground, szonáta, fantázia – ahogy ez a fickó csinálta és szerezte. Nicolaus Harnoncourt azt mondta, „aranyba foglalható minden hang, amelyet leírt.” Halála után pedig hazájában Orpheus Britannicus-ként emlegették Purcellt.
Kimeríthetelen gazdagságú dallamkészlet bontakozik ki a rövid életidő alatt megkomponált zenékből. Az énekes darabok a barokk zenei artikulácónak megfelelően erősen szövegközpontúak, ez meghatározza a Purcell dalok helyes énekes előadásmódját, ami nélkül sajnos érthetetlenné válik az egész. Idézzük csak fel milyen lehetett, amikor gyerekkorunkban énekeltük a „Hullik a fáról sárga levél” kezdetű Purcell kánont. Még jó, hogy nem tudtuk, miről is éneklünk, csak az jött át, hogy szomorú, meg elég nehéz megcsinálni. Erről van szó:
Mesteri kis énekgyakorlat, ahol a szólamok ugyanazt a dallamot éneklik elcsúszva, és hogyha az énekesek a megfelelő pontokra rakják a hangsúlyt – akár hangkitartással, akár hangerő növeléssel, akkor egy nagyon érdekes billegő ritmust tudnak csinálni. Na, ez nem sikerült általános iskolában, amikor természetesen gőzünk nem lehetett a barokk zenei artikulációról, amiben sosem „egyenesen” énekelnek ráadásul, hanem szép fokozatos hangerő növeléssel vagy csökkentéssel mennek bele a hangokba.
Visszatérve a kezdetekhez. A rendkívüli tehetség megkapta a megfelelő közeget: Purcell, aki egész életét Londonban töltötte, gyermekkorában bekerült a királyi ház liturgikus életét szolgáló Chapel Royal fiúkarába. Első tanára a veteránnak számító Henry Cooke volt, aki az anglikán egyházzenével ismertette meg Purcellt és énekesi fejlődésében segítette. A Chapel Royal következő zenetanára az énekes és komponista Pelham Humfrey lett, aki Franciországban tanulta a zeneszerzést, magától Jean-Baptiste Lullytől. Figyelünk ugye? Megvan a franciás hatás eredete Purcell zenéjében, pl. a szökdécselő, táncos ritmusok és izgalmas hangugrások az énekes szólókban. A fiatal Purcell nívós zenei oktatása nemcsak éneklésből állt, több hangszeren is tanult – elsődlegesen billentyűsökön – és „first-rate” képzést komponálásból.
Tudor mennyezet a Chapel Royalban
Az angyali hangok sorsa a „broken voice”, Purcell 1673-ban kezdett el mutálni, de a kórusból való kilépése után sem távolodott el a királyi háztól, mert nemes megbízást kapott: legyen a segédje a királyi hangszerek és orgona karbantartójának. Zenei tanulmányait is kitartóan folytatta eközben, következő tanára akit korabeli leírások jóképű és arisztokrata kisugárzású emberként emlegetnek, nagyszerű zeneszerző, a Westminster Abbey orgonistája: John Blow. John Blowról érdemes tudni, hogy övé az első teljesen végigkomponált angol opera, a Venus és Adonis, és hogy fő műfaja az anthem. Két fajtája van az antifónából eredeztethető angol nyelvű egyházi éneknek a 17. században: a full anthem és a verse anthem. Sajnos nem definiálhatók tisztán zenei formákkal ezek kórusénekek, vannak köztük egyszerű, rövid, egyszólamú orgonakíséretes művek, de bonyolult motettaszerkesztésűek is. Szóval Purcell is írt anthem-eket, de engem jobban érdekelnek az ódái, ne is haragudjatok. Meg legyen már végre zene. Következzen egy régi, ám nagyon angol pontossággal és eleganciával játszott felvétel az English Concert előadásában:
Purcell az ódákat 1683 után írta, amikor udvari zeneszerzőként alkalmi zenéket rendeltek tőle. A II. Jakabnak és Mária királynőnek írt ódák csodálatosan összetett szerkezetű hangszeres kísérettel lekövetett dalok. Purcell ekkorra belegyakorolja magát a kontrapunktikus szerkesztés minden részletébe, erről tanúskodnak az1680-ban komponált hegedűre írt fantáziák, amelyeket direkt gyakorlás céljából írt. Ez a szerkesztésmód visszaköszön az ódák felépítésében is. Aztán megjelenik itt még egy zenei elem, amit Purcell fejlesztett mesteri fokra az angol barokk zenében. Ez a basso ostinato angol megfelelője a ground bass vagy csak simán ground. Ez nem más, mint egy rövid dallammenet állandó ismétlése a basszus szólamban, amit játszhatnak lanton, gitáron, csembalón. Persze tök unalmas lenne, ha a játékos mindig ugyanúgy játszaná a hangszeres a dallamot, ezért folyamatosan variálja, díszítéseket rak bele, megfordításokat csinál, úgy hogy a struktúra ne essen szét és persze tempón belül maradjon, merthogy fölötte meg kanyarog az énekes dallama. Például, ahogy a Vox Luminis régizene együttes tagjai kivitelezték Purcell egyik ódáját:
Folytatás a következő részben, amiben szó fog esni Mr Henry Purcell életének további fontos momentumairól, valamint színházi darabjairól, úgynevezett semi-operáiról és kézírásáról.
hangoló 