Majdnem orgona: The Royal Wind Music

8 ország 13 fiatal zenésze alkotja a The Royal Wind Music fafúvós együttest, akik 45 különböző furulyát használnak a reneszánsz zene megszólaltatásához. A Paul Leenhouts által 1997-ben Hollandiában alapított együttes célja életre kelteni az 1520 és 1640 közötti időszak európai zenéjét. Repertoárjuk a korai frank-flamand többszólamúság hangszeres zenéjétől Bach koráljaival bezárólag egész kis zenei univerzumot testesít meg, mely nemcsak a darabok stílusgazdagsága miatt különleges, hanem a hangszerelés miatt is.

 Adriana Breukink és Bob Marvin hangszerkészítők a bécsi Kunsthistorisches Museumban található reneszánsz furulyák tanulmányozása után készítették el a zenészek csodaszép furulyáit. A 15 cm-es sopranino a legkisebb tagja a furulyáknak, a valódi kolosszusnak számító 3 méteres szubkontrabassz furulya pedig a legnagyobb. Már önmagában is különleges zenei élmény 13 ennyire különböző méretű fafúvós együttrezgése, és nem véletlen, hogy az orgona hangja idéződik fel a hallgatókban, hiszen a szintén aerofon hangszerben található ajaksípok működése és felépítése nagyon hasonlít a furulyáéhoz.

A The Royal Wind Music tevékenysége nem merül ki nagy európai koncerttermekben és régizene fesztiválokon való fellépésekben, a tanítás is a szenvedélyük: hivatásos és amatőr furulyásokat várnak oktató koncertjeikre, workshopjaikra. Lemezeikről bővebb tájékoztatást saját honlapjuk ad.

Spanyol zene a 17. századból:

A hangszínkeverés mesterei a 17. századból, avagy Viaggio Musicale

Izgalmas válogatást készített az Il giardino armonico a 17. század kevéssé ismert olasz zeneszerzőinek hangszeres műveiből. Abból az időből valók ezek a csodálatos rövid zenedarabok, amikor a zenei nagyhatalommá vált Velence befolyására az európai zenében már megszűnt az énekhang uralma és a zeneszerzők bátran kísérleteztek a legkülönfélébb hangszerek csoportosításával, hogy a  muzsikájuk által kifejezett érzelmek a legjobb tolmácsolásban szóljanak. S bár Velencében már 1501-ben elkezdenek kottát nyomtatni, aminek hatására a lejegyzett zene a kötött formák felé mutat, még megmarad a reneszánsz hangszeres zenére jellemző szabadság, mely lehetővé teszi az improvizációt.

Az olasz régizene együttes, az Il giardino armonico olyan albumot készített ezekből a bensőséges hangulatú kis remekművekből, ami sokadjára hallgatva sem válik unalmassá. Az érdekes hangszerelés és a darabok karakteréhez illő előadás bemutatására íme az öt legkedvesebb zeném a cd-ről:

1. Bevezető

 

2. Furulyák és orgona, ahogyan Salomone Rossi elgondolta

3. Esti melankólia Giovanni  Battista Ricciotól

4. Egy kis ’jazz’ a 17. századból – Marco Uccellini

5. Mozgó basszus – Tarquinio Merula ciaccona-ja

Előadó: Il giardino armonico

Album címe: Viaggio Musicale: Italian Music of the 17th Century

Megjelenés éve: 2000.

Szerencsém volt…

Szerencsém volt, a zenén keresztül megismerhettem más emberi lényeket. Hatott rám apám éneke a haszid kultúra régi hagyományaiban gyökerező dallamaival. George Enescu is segített nekem, ő vezetett be Magyarország és Románia hangjainak világába. Osszuk meg másokkal művészetünket, tájainkat, bánatunkat és örömünket, tágítsuk ki látóhatárunkat. Így jutunk el a szenvedő és elnyomás alatt élő embercsoportok igazi megértéséhez.

Yehudi Menuhin

Az ember zenéje (1)

„Különösen érdekes, hogy a délkelet-ázsiai nagy gamelán-zenekarok szívesen hangolják kissé félre ugyanazokat a hangokat a különböző hangszereken, olyasfajta „lebegést” hoznak létre közöttük, mint amikor két zongorahúr valamelyest el van hangolva. Meggyőződésem szerint ez onnan ered, hogy megszokták a harangok hangját, amelyek oly mindennaposak Thaiföldön. Nincs csalókább, nehezebben meghatározható dolog, mint egy harang pontos hangmagassága, melynek hangzása összességében ugyan tisztának tűnik, de a legkülönbözőbb tisztátalan felhangok zavarják.

Semmiképp se feledkezzünk meg arról, hogy az a hang, amit egy nép szépnek talál, nem felel meg szükségképpen a másik ízlésének. Afrikában olykor még a szomszédos népeknek is más a felfogásuk arról, hogy mi a szép hangzás. Dölyfösség azt képzelnünk, hogy a mi modern xilofonunk csengő, tiszta hangja magától értetődően tetszene egy afrikainak; gyakran jobban tetszik neki egy tompább hangú, vagy zizegő, esetleg nyekergő hangszer. Az a sajátos hangzás, amit egy nép kedvel, létének egészéből fakad, és a környezet határozza meg.”

Női muzsikusok (7. sz. Kína)

A részlet Yehudi Menuhin és Curtis W. Davis Az ember zenéje című  könyvéből származik. A könyv egy 1979-ben készített nyolc részes televízió sorozat bővített kiadása, melyet a Magyar Televízió is sugárzott annak idején.

Az ember zenéje egyfajta térkép, ami megmutatja, mire szolgált a zene egyes korokban, irányzék az ember hangkörnyezetéhez. Nem szoros zenetörténet, de anyagát nem függetleníti  a historikus gondolkodásmódtól: azaz rendhagyó zenetörténet, melyből kiderül, hogyan és miért készültek az első hangszerek, miként alakul ki ezer év alatt Európa zenéjének mai napig érvényes bonyolult harmóniakészlete. Emellett érthetően közvetít bonyolultnak gondolt ismereteket a zeneelmélet és hallás-érzékelés fizikájából. Az írások hangja személyes és sokat elárul a világhírű hegedűművész fantasztikus, lelkesítő személyiségéről, melynek alapja a másokra való nyitottság és tolerancia.

Yehudi Menuhiné volt a Khevenhüller Herceg nevet viselő legelső Stradivari hegedű

 

A könyv adatai: Yehudi Menuhin, Curtis W. Davis: Az ember zenéje, Zeneműkiadó, Bp. 1981