Solitudine in scordatura és a felhőnézés

Enyhe a tél. De azért a gumicsizma nem elég meleg egy óra gyaloglás után. Viszont csak fel kell húzni és nekiindulni 3 körül, főleg, ha azt érezzük, hogy nem sok hasznot hajtottunk egész nap. Bő fél óra gondolattalan sárdagasztás a kopár határban felszabadítja az önostorozó gondolatokat és végre…végre leesik, miért is olyan jó ez a bandukolás a vetések mellett. Mert egypár magányosan repülő hollón és egyéb szárnyas teremtményen kívül nem volt társaságunk – és valljuk be, ez kiváltképp jó – de elfelé bal felől, visszafelé jobb felől folyton változó,mozgó festményt nézhetünk. Persze, igen, felhőcsapatok vonulnak, illetve állnak, foszlanak, úsznak, gomolyognak. Az egyik naplementének ezt a címet adtam: Szent György és a sárkány. Lila-bordó tarajokba ékelődött izzó parázsszín uszályok jellemezték. Hosszan tartó felhő látomás volt, egységes kompozíció, éles kontúrok. A mai késődélutáni nyugati égbolt nem volt színpompás, annál inkább mintagazdag. A különféle ritmusban alakuló és vonuló felhőrétegeket figyelve, az is nyilvánvalóvá vált, az élmény erejét az adja, hogy ez a festmény kint van. Azaz maga a külső valóság, vagyis annak a horizont feletti része maga a kép. Ígyhát nem úgy vagyunk vele, mint a galériába helyezett tájképekkel, ahol a belső térbe viszi a festmény a külsőt, hanem ez a külső kerül be a belső galériánkba. Milyen alakzatokat vettek fel a különböző fajsúlyú párák? Volt itt leopárd-mintára emlékeztető pamacsokból álló statikusabb terület (színe pasztell sárgás-rózsaszín),halszálka, illetve kiszáradt ecsetsörtével húzott szálak, a földközeli kék gomolyaghad pedig dél-nyugati irányba nyomult meglehetősen sebesen, elfedve a magasabb réteg alakzatait. Azt is meg lehetett figyelni, hogy a sivatagi hullámokkal kirakott homokdűnére hasonlító terület pontosan olyan észrevétlenül váltott alakot, ahogyan a dűnék alakja változik a homokszemcséktől.

Felhő az Alföldön

Olyan nézni a kép változását, ahogy a jó zenét hallgatjuk. Mondjuk azt, amit épp most hallgatok, 17. századi osztrák hegedű zenét Veronika Skuplik játékán keresztül. Egy életre megjegyeztem a nevét, amikor először hallottam – persze csak felvételen –hogy játszik. Mielőtt pár szót ejtenék az albumról, visszatérve a felhőkép nézés és a zenehallgatás közötti analógiára: először is kell ugye némi művészi érzékenység a befogadáshoz és a kép illetve zene lekövetéséhez. Másodszor a processzión van az igazi hangsúly, hiszen a zenei forma változása egy 17. századi –legyen mondjuk H. I. Biber – hegedűszonátában a hallgató számára folyamatos figyelmet és koncentrációt kér, hogy követni tudja a dallam kanyargásának váratlan fordulatait. Hogy került a sáros gumicsizma levetése után a képbe ez a meglehetősen nem vonzó cédéborítós lemez? A Naxos Music Library dobta elém a találatot:  VIOLINO – Austrian Violin Music around 1680.

Felhők az Alpokban

Az előadó, Veronika Skuplik, saját szavaival szeretném megmutatni, milyenek is ezek a 17. századi szvitek. Nagyon szépen fogalmaz: “A darabokkal való munkának a Solitudine in scordatura címet adtam, mialatt a klagenfurti kéziratból gyakoroltam. Teljesen egyedül a hangszerrel, megpróbálva összekötni a dallamot és a basszust, próbáltam megszokni az áthangolt hegedűm elsőre idegen hangzását, ami azonban új oldalát tárta fel a képességeinek. Mindehhez időre és türelemre volt szükség. Ezeket a rövid tánctételeket a csend körvonalazta, onnan bontakoztak elő. Tehát ezek a különböző színű tintával írt darabok a következő feladatot adták nekem: a folyamatos tabulatúra olvasás során, az áriák és szvitek megfelelően sorrendjének kialakítása közben, a tételek eljátszása és újrajátszása közben teljes mértékben át kellett magam adni a darabok vonzerejének és végül a személyes élményeimen keresztül sikerült elmerülni abban a magányos, mozdulatlan világban, amelyben egykor a szerzőik találhatták magukat. Ezeket a darabokat, kisebb intim terekben való játékra szánták, inkább mint nagy koncert termek, templomok, operák lelkes közönségének. A Klagenfurt kézirat a kedélyállapotok teljes katalógusa: élénk, lelkes, felajzott állapotoktól indulva a melankolikus és meditatív alaphangig.”

V. S.

Merthogy a cédé anyagát elsősorban ez a magányos atmoszféra lengi körül. Az 1680 körüli szólóhegedűre írt darabok szerzői ismeretlenek, de feltételezhető, hogy a komponisták járatosak voltak Heinrich Ignaz Franz Biber és Johann Heinrich Schmelzer köreiben, vagy egyenesen e két zeneszerző tollából való némelyik szerzemény. A darabok stílusa és technikája egyértelműen erre utal. A scordatura-t, azaz bizonyos húrok elhangolását, másképp hangolását szinte az összes darab esetében alkalmazza Veronika Skuplik a kívánt összhanghatások eléréséhez. A tánctételekből álló szvitek mind szólódarabok és csak a két szonátában, valamint egy ciacconában jelenik meg Evangelina Mascardi lantjának hangja. (Sajna.) Nem mondom, hogy nem megterhelő egyben végig hallgatni az egész lemezt, de ahogy Veronika Skuplik zenél, nahát őmiatta elkezdett nőni a kapacitásom a…az ő hegedűjátékára.  Tiszta, szívtől szívnek szóló játék hatalmas technikai felkészültséggel. Csak hallgassatok bele bátran!

https://www.allmusic.com/album/violino-austrian-violin-music-around-1680-mw0002700866

 

 

Barokk karácsony Debrecenben

Emlékeztek Woody Allen Süti nem süti (Small time crooks) című mozijából Frenchyre, aki végkimerülésig süti a kekszeket, hogy elterelje a figyelmet a férjéről, aki bankot rabolni készül? Végül Frenchy kekszeiből lesz egy halom pénzük, és az anyagi sikertől elszállt nő újdonsült barátjánál,  a sznob kinézetű Davidnél szeretne bevágódni, aki koncertre viszi. Frenchy kissé műveletlennek érzi magát, ezért elkezdi megtanulni az idegen kifejezések szótárát előző nap, de csak az A betű végéig jut el. Másnap mikor David megkérdezi, mi a véleménye a koncertről, Frenchy azt mondja, hogy egészen apokaliptikus volt.

Süti, nem süti by Woody Allen

Pedig nem Handel Dixit Dominusát hallgatták, mint a tegnapelőtt esti hallgatóság, aki a debreceni Kölcsey Központban megrendezett Barokk Karácsony címet viselő koncerten részt vett. A koncert második fele tényleg apokaliptikus volt, ami a darab szövegét illeti. A kórus ilyeneket énekelt latinul: „ Az Úr el fogja ítélni a nemzeteket, megtöltvén a tereket romokkal, és összezúzza az emberek koponyáit sok részén a földnek.” Nos a Barokk Karácsony címet viselő koncert második része egyáltalán nem kapcsolódott a karácsonyi ünnepkörhöz, de ezt egyáltalán nem bántuk, mert hátborzongatóan jó Dixit Dominust hallhattunk a Savaria Barokk Zenekar és a Debreceni Kodály Kórus előadásában.

Valahogy a zenei memóriámat tényleg csak a Dixit Dominus ragadta meg igazán, Vivaldi Magnificatját és Handel Laudate pueri Dominum kezdetű kantátáját háttérbe szorította. Sajnos nem okozott nagy meglepetést a koncertközönség átlagéletkora. Igen, a legnagyobb rész ősz hajkoronát viselt. A helyszín Debrecen, felújított Kölcsey Központ. Debrecen, ahol a városvezetés sok pénzt fordított a karácsonyi díszkivilágításra és a fényeket fel is rakták rendesen. Ahol télen süt az aszfalt a hidegtől és metsző szél fúj. Ahol így beszél az utcán egy csinos fiatal nő: Nyugodtan menjél befele széjjelnézni. Ahol varjak sétálnak nagy nyugalommal a járókelők közt a Piac utcán. Ahol a legjobb hely a Bakelit, mert Kornél, a tulaj szereti, amit csinál és barokkos töménységű plakát és grafikagyűjteménye jó ízléssel felrakva borítja a falakat… Na de térjünk vissza a Kölcsey Központba.

A helyszín: Kölcsey Központ nagyterem

A nagyterem akusztikája biztos jó, csak nem régi hangszeres zenekarok zenéjéhez. A hang tompán jött és szétszóródott. Az igazán halk hangszerekből (teorba) szinte semmit nem hallottunk, pedig például a Dixit Dominusban nagyon virtuóz pengetős részek vannak. Vivaldi népszerű és közismertnek mondható Magnificatja volt a bemelegítés. A Kodály Kórus végig nagyon jól énekelt, egységes hangzással, a tempókat tartották, egy-két tételnél csúsztak el csak a zenekartól. A Savaria Barokk Zenekar hozta a profi zenekarokat jellemző megbízhatóan jó színvonalat.

Handeltől két, itáliai tartózkodása idején komponált korai művet hallhattunk. A 22 éves ifjú komponista-orgonista Rómát szerette meg legjobban Olaszországban. Olaszországi utazása (Velence, Firenze, Nápoly, Róma) alatt találkozott Domenico és Alessandro Scarlattival, Corellivel és Vivaldival. Romain Rolland Handel biográfiája, nagyon olvasmányosan, ugyanakkor őrülten részletes lábjegyzetanyaggal ellátva, hatalmas forrásanyagot felhasználva írja le Handel zeneszerzői tevékenységét. Nála olvashatjuk, hogy Handel roppant mód vonzódott az opera műfajhoz és bár maga Itália egyáltalán nem érdekelte, úgy gondolta csakis az olasz zeneszerzőktől nyerhet tudást és inspirációt a dallamközpontú zenék szerzéséhez. Az esti  koncerten nem operát hallhattunk tőle, hanem az opera vallásos testvérét: kantátákat.

Velence Handel idejében

A Laudate Pueri Dominum (1707) kantáta valóságos zenei formakatalógus: ritornello, trió szonáta, concerto grosso, continuo ária. Mindez Handel utánozhatatlan levegősen könnyű stílusát mutatva. Az áriákat Jónás Krisztina szoprán énekelte. Hallatszott, hogy nagyon jól kigyakorolta a szólamát, a triolák pontosak voltak, nagyon biztos volt az intonáció, jók a megtámasztások, szóval remek volt. Sokkal jobban énekelt, mint a Magnificatban. Egy kis kigyakorolatlanságot és egy kis plusz befújást az egyik oboás részéről hallottunk, de hát kit érdekelt, ha olyan jól szólt ez egész. A final movement hosszú Amen-jétől egészen emelkedett hangulatba kerültünk, és már azt is megszoktuk, hogy a hangszeres részek jóval halkabbak, mint a kórus. Szünet. Bár bérletes hangverseny volt, egy páran nem tudták, hogy még nem ért véget a koncert, és leléptek, vagy kérdezősködtek, lesz-e folytatás.

A Dixit Dominus a 110. zsoltár szövegét használja. Handel első fennmaradt autográfja vonós, basso continuo, kórus (SSATB ) és szólóénekes részeket tartalmaz. A debreceni koncerten nem öt hang énekelte a szólókat, csak kettő, alt és szoprán. Nagy kedvencem Handel Dixit Dominusa, nagyon jó felvételek vannak erről a műről. Talán még a Concert d’Astrée (dir. Emmanuelle Haïm) felvételétől is jobb a Thomas Hengelbrock-féle Balthasar Neumann Chor and Ensemble előadása. Nagyon izgalmas volt így és rájöttem, hogy igazából egész este ezt vártam.

 

Németh Pál teljesen más tempókat választott, mint amilyeneket a fentebbi két felvételen hallhatunk. A lassú tételeknél talán jobban kibontakozhattak volna a csodálatos dallamvezetésű áriák, ha lassabban játszanak és énekelnek. Jónás Krisztina itt kevéssé énekelt pontosan, és elsiette a gyors áriákat. Az alt szólót éneklő Nagy Bernadett nagyon élvezte az éneklést, nagyszerűen énekelt. A hangszeres játék érzelemdús volt, de mértéktartó. A koncertmester, Vitárius Piroska hegedűjátéka a legmagasabb technikai tudásról árulkodott, tényleg nem lehetett néha csak a hegedűs részekre figyelni. A Kodály Kórus nagyszerűen vette a virtuóz hajlítgatós részeket, és egyszer sem esett ki a ritmusból. A hangszeres-énekes együttmozgás is harmonikus volt. Büszkék lehetünk a december 19-én előadott Dixit Dominusra. Nekem pedig lett egy harmadik kedvencem így.

 Boldog ünnepet minden olvasónak!

A bükki Vespro della Beata Vergine

2017. júniusának utolsó előtti napján este a vihar után kitisztult égbolt alatt a Bélapátfalva melletti ciszterci apátságban elhangzott Claudio Monteverdi Vespro della Beata Vergine (Esti imádság a Boldogságos Szűzhöz) címet viselő zeneműve. Vezényelt Németh Pál, játszott a Savaria Baroque Orchestra, énekelt az Octovoice énekegyüttes, plusz a szólisták, hallgattuk mi, szerencsés földi halandók, akik buszon rázkódván időben megérkeztünk a kis bükki faluba. Az élményt nem sikerült megőrizni sajnálatos módon, viszont elaludni sem tudtunk, mert különlegesen szép, az egyházi zenei formáknak ellentmondó szenvedélyes korabarokk dallammenetek kavarogtak úti- és koncerttársam valamint a saját fejemben.

Szinte túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az egész régizenés vonulatot képviselő zenei világ egész évben Claudio Monteverdit ünnepli, mivel 450 éve, hogy a zseniális zeneszerző megszületett. Magyarországon Németh Pál fuvolaművész-karmester zenei aktivitásának köszönhető, hogy világszínvonalú régizenét játszó együttes működik. A Savaria Baroque Orchestra repertoárján a legkülönbözőbb műfajú és összeállítású zeneművek szerepelnek, szóló-, kamara-, zenekari művek, operák, oratóriumok egyaránt, a kora barokktól a klasszikusokig, Monteverditől Mozartig. A hangszereik korhűek, a hangszeresek profik.

A zenekar és Németh Pál

 

A Vespro della Beata Vergine-ről nem tudták még kideríteni, hogy milyen alkalomra született. Van olyan elképzelés, hogy ezt a ciklust mutatta be a Szent Márk Székesegyház karnagyi posztjára pályázó Monteverdi, bizonyítandó az állásra való alkalmasságát. A Vespro az 1610-ben publikált Sanctissimae Virginis missa ac Vesparea cum nonnullis sacris concentibus című egyházzenei gyűjteményben található, melyet maga Monteverdi tett közzé. Nem könnyű zene. A megzenésített bibliai zsoltárok között nem antifónákat, hanem egy-három szólamú motettákat hallhattunk, melyekben a dallamok gregorián eredetűek (a kibontásuk már ellenpont-technikára van építve). Monódikus és koncertáló szakaszok váltakozása, hangszeres közjátékok, visszhang-effektusok egyszóval az egész korabarokk zenei eszköztár bevetésével alkotta meg Monteverdi szenvedélytől, táncos ritmusokól sem mentes egyházi zenéjét.

Zeneszerzőnk a liturgia szerint előírt tételek közül tehát megkomponálta a nyitó Deus in adjutoriumot, 5 zsoltárt, az Ave maris stella himnuszt és a Magnificatot. A kórusra és nagy hangszeres együttesre írt zsoltárok előtt és után azonban kihagyta az őket hagyományosan keretező antifonákat. Helyettük 4 egyházi koncertet alkotott (ezek az öt zsoltárral váltakozva szólalnak meg). A koncertek szólamszáma egyre növekszik – ez a “fokozás” is hozzájárul a ciklus ívének kialakításához. Ennyit a szerkezetről.

Domenico Fetti portréja Monteverdiről

Amikor megérkeztünk az apátsághoz és óvatosan körbesétáltuk az épületet, már folyt a próba. Azt gondoltam, biztos felhőkön ülnek és lebegnek a zenészek odabent. A hangokat csakúgy dobálta az apátsági épület. Bent egyáltalán nem volt hideg és lábunk alatti kövek közti mohaszegély arra utalt a páratartalom sem kicsi. Valószínű, nem volt rossz a klíma a korhű hangszereknek. Megkérdeztem a brácsás lányt, szerinte hová üljünk, hogy minden hangot halljunk – hát ezen már akkor is nevettünk persze magunkban, mekkora hülyeség – de ő sem tudta, úgyhogy megszültük a döntést, ha már nem hallunk jól, lássunk! Úgyhogy a templom méreteihez képest filigrán, aranyozott szószék alá telepedtünk egy fél padsorba, így nagytotálban láthattuk egész közelről a zenekart és nem köhécselt előttünk senki. A csoda megtörtént aztán. Gyors hangolás. Csend.” Deus, in adjutorium meum intende” éneklé Kéringer László és felharsant az Orfeo-ból ismerős bevezető cinkkel, harsonákkal, furulyákkal, vonósokkal, teorbával, orgonával. Abszolút tisztán intonáltak. Megvolt a sodrás. Sejtettük, hogy jó lesz, de azt nem, hogy szinte folyamatosan rázogatni fog a hideg.

Kép a koncertről

Monteverdi műve virtuóz hangszeres művészeknek és énekeseknek készült, akik a díszítéseket előadás közben rögtönözték. Speciális barokk énekes díszítőelem a ribatutta di giorga/ trillo, amikor az énekesek egy hangon remegtetik a hangjukat. Kéringer László (tenor) egyik erőssége ennek a technikának a pontos használata, és az utánozhatatlan testmozgás, amivel lerajzolja a dallam emelkedését és süllyedését. Jó énekelt, az áriászerű szólóiban csodásan finom megérkezések voltak. A hirtelen tempóváltások megtörténtek, amikor meg kellett történniük.

A hangszeresek közül leginkább Kallai Nóra gordonkajátéka és Győri István pengetése ragyogott ki. A Laetatus Sum kezdetű részben általában fafúvós viszi a basso continuot, Kallai Nóra gordonkával játszotta. De jó volt így! A Magnificat annyira egyben volt, hogy ott már konstans hidegrázást kaptam. Jó volt látni, amikor a hangszeresek figyelemmel hallgatták az énekeseket. Volt némi nevetgélés a fúvós szekcióban bal oldalon, persze az okát nem tudhatom, és egyáltalán nem volt semmiféle bomlasztó hatással a zenei processre. És mi teljesítette ki ezt a gazdagon hangszerelt isteni zenét? A csönd. A tételek közt.

Köszönet a húgomnak, aki eljött velem. Életreszóló élmény volt.

Ps. Ezt a felvételt azoknak ajánlom, akik nem (annyira) ismerik a művet :

Purcell I.

Nagy volt a kísértés, hogy valami ütős metaforával indítsam ezt a bejegyzést: mondjuk ilyesmivel, hogy zeneszerzőnk úgy robbant vagy lobbant bele az egyházzene uralmától elgyötört 17. századi angol zenei életbe, mint egy bomba vagyis inkább üstökös, de hülyén is hangzik, meg fölösleges is, mert aki csak egy cseppet is ismeri Henry Purcell (1659-1695) zenéjét, annak az arcán már a név hallatára valami fenségesen nyugodt és elégedett mosoly kezd megjelenni. Merthogy a zene isteni – legyen az anthem, óda,( semi-)opera, ground, szonáta, fantázia – ahogy ez a fickó csinálta és szerezte. Nicolaus Harnoncourt azt mondta, „aranyba foglalható minden hang, amelyet leírt.” Halála után pedig hazájában Orpheus Britannicus-ként emlegették Purcellt.

Kimeríthetelen gazdagságú dallamkészlet bontakozik ki a rövid életidő alatt megkomponált zenékből. Az énekes darabok a barokk zenei artikulácónak megfelelően erősen szövegközpontúak, ez meghatározza a Purcell dalok helyes énekes előadásmódját, ami nélkül sajnos érthetetlenné válik az egész. Idézzük csak fel milyen lehetett, amikor gyerekkorunkban énekeltük a „Hullik a fáról sárga levél” kezdetű Purcell kánont. Még jó, hogy nem tudtuk, miről is éneklünk, csak az jött át, hogy szomorú, meg elég nehéz megcsinálni. Erről van szó:

Mesteri kis énekgyakorlat, ahol a szólamok ugyanazt a dallamot éneklik elcsúszva, és hogyha az énekesek a megfelelő pontokra rakják a hangsúlyt – akár hangkitartással, akár hangerő növeléssel, akkor egy nagyon érdekes billegő ritmust tudnak csinálni. Na, ez nem sikerült általános iskolában, amikor természetesen gőzünk nem lehetett a barokk zenei artikulációról, amiben sosem „egyenesen” énekelnek ráadásul, hanem szép fokozatos hangerő növeléssel vagy csökkentéssel mennek bele a hangokba.

Visszatérve a kezdetekhez. A rendkívüli tehetség megkapta a megfelelő közeget: Purcell, aki egész életét Londonban töltötte, gyermekkorában bekerült a királyi ház liturgikus életét szolgáló Chapel Royal fiúkarába. Első tanára a veteránnak számító Henry Cooke volt, aki az anglikán egyházzenével ismertette meg Purcellt és énekesi fejlődésében segítette. A Chapel Royal következő zenetanára az énekes és komponista Pelham Humfrey lett, aki Franciországban tanulta a zeneszerzést, magától Jean-Baptiste Lullytől. Figyelünk ugye? Megvan a franciás hatás eredete Purcell zenéjében, pl. a szökdécselő, táncos ritmusok és izgalmas hangugrások az énekes szólókban. A fiatal Purcell nívós zenei oktatása nemcsak éneklésből állt, több hangszeren is tanult – elsődlegesen billentyűsökön – és „first-rate” képzést komponálásból.

Tudor mennyezet a Chapel Royalban

 Az angyali hangok sorsa a „broken voice”, Purcell 1673-ban kezdett el mutálni, de a kórusból való kilépése után sem távolodott el a királyi háztól, mert nemes megbízást kapott: legyen a segédje a királyi hangszerek és orgona karbantartójának. Zenei tanulmányait is kitartóan folytatta eközben,  következő tanára  akit korabeli leírások jóképű és arisztokrata kisugárzású emberként emlegetnek, nagyszerű zeneszerző, a Westminster Abbey orgonistája: John Blow. John Blowról érdemes tudni, hogy övé az első teljesen végigkomponált angol opera, a Venus és Adonis, és hogy fő műfaja az anthem. Két fajtája van az antifónából eredeztethető angol nyelvű egyházi éneknek a 17. században: a full anthem és a verse anthem. Sajnos nem definiálhatók tisztán zenei formákkal ezek kórusénekek, vannak köztük egyszerű, rövid, egyszólamú orgonakíséretes művek, de bonyolult motettaszerkesztésűek is. Szóval Purcell is írt anthem-eket, de engem jobban érdekelnek az ódái, ne is haragudjatok. Meg legyen már végre zene. Következzen egy régi, ám nagyon angol pontossággal és eleganciával játszott felvétel az English Concert előadásában:

 

Purcell az ódákat 1683 után írta, amikor udvari zeneszerzőként alkalmi zenéket rendeltek tőle. A  II. Jakabnak és Mária királynőnek írt ódák csodálatosan összetett szerkezetű hangszeres kísérettel lekövetett dalok. Purcell ekkorra belegyakorolja magát a kontrapunktikus szerkesztés minden részletébe, erről tanúskodnak az1680-ban komponált hegedűre írt fantáziák, amelyeket direkt gyakorlás céljából írt. Ez a szerkesztésmód visszaköszön az ódák felépítésében is. Aztán megjelenik itt még egy zenei elem, amit Purcell fejlesztett mesteri fokra az angol barokk zenében. Ez a basso ostinato angol megfelelője a ground bass vagy csak simán ground. Ez nem más, mint egy rövid dallammenet állandó ismétlése a basszus szólamban, amit játszhatnak lanton, gitáron, csembalón. Persze tök unalmas lenne, ha a játékos mindig ugyanúgy játszaná a hangszeres a dallamot, ezért folyamatosan variálja, díszítéseket rak bele, megfordításokat csinál, úgy hogy a struktúra ne essen szét és persze tempón belül maradjon, merthogy fölötte meg kanyarog az énekes dallama. Például, ahogy a Vox Luminis régizene együttes tagjai kivitelezték Purcell egyik ódáját:

 

Folytatás a következő részben, amiben szó fog esni Mr Henry Purcell életének további fontos momentumairól, valamint színházi darabjairól, úgynevezett semi-operáiról és kézírásáról.

Három karizmatikus előadó a Müpában 2016 tél-tavasz

Elhatároztam, hogy nem kritizálok, de ezt nem állhatom meg szó nélkül. Kis hazánkba érkezik a világ egyik legjobb zenészcsapata, legjobb orgonaművésze és kórusvezetője, a Müpa koncertajánlója pedig hemzseg a semmitmondó közhelyektől. Nincs ez így rendjén. Elég kevés zenebolond teheti meg, hogy legkedvesebb előadóiért és zeneműveiért elutazzon a világ nagy koncerttermeibe. Viszont hála a Müpa egyre jobb szervezői munkájának nem is kell vándorútra kelni. Konklúzió: a szervezés jó, a beharangozás vérszegény.

No, tehát a következő nagyszerű koncertekre készüljünk az elkövetkező 2-3 hónapban:

Február 19. 19:30

Ton Koopman orgonaestje

Aki fogalmat akar kapni róla, hogy mi a pontos és mélyen átélt billentyűs játék és szereti az orgona hangját, ne hagyja ki az eseményt. Az előadó, Ton Koopman az Amszterdami Barokk Zenekar alapítója. A Müpában tartandó koncerten Dieterich Buxtehude és J.S.Bach orgonaműveiből hallunk majd gondosan válogatott darabokat. Tehát amire számíthatunk: német, barokk orgonazene nagyon széles műfaji skálán: fúga, chaccone, battaglia, korálfantázia, passacaglia. Jegyvásárlás itt.

Ton Koopman

Március 2. 19:30

Te Deum, Le Poéme Harmonique – Vincent Dumestre

Marc Antoine Charpentier és Jean Baptiste Lully Te Deumát a világ legfranciább francia régizene együttese a Le Poéme Harmonique szólaltatja meg Vincent Dumestre vezényletével. Az együttes vezetője multitálentum: gitár és lantművész, Jordi Savall és Hopkinson Smith tanítványa, művészettörténet szakon is végzett az École du Louvre-ban; a fantasztikus szó ócskának bizonyul, hogy jellemezze játékát. Ő tehát a Le Poéme Harmonique motorja. Az együttes nem túl nagy létszámú, ezért a motettákat a lengyel Capella Cracoviensissel társulva adják elő. Az biztos, hogy elegantériában és díszítésekben nem lesz hiány! Jegyvásárlás itt.

Vincent Dumestre

Március 23. 19:30

Handel: Brockes passió, vezényel: Howard Arman

Howard Arman karnagy nevével nincs tele a sajtó, szerény embernek tűnik. A londoni születésű karnagy jelenleg a németországi Luzerner Theater és a Thüringeni Filharmonikusok vezetője. Míg a német születésű méltán legismertebb barokk zeneszerző, Georg Friedrich Handel  Angliában tudta beteljesíteni sorsát, hogy hatalmas zenei karriert fusson be, Howard Arman Németországban végzett kitartó karnagyi és koncertmesteri munkájával jutott el odáig hogy elnyerje a Handel Music Prize elnevezésű díjat 1996-ban.

2009-ben Halléban a Marktkirche-ben – abban a templomban, ahol a gyermek Handelt keresztelték – nagyszabású emlékkoncert keretében 4 kórussal és két zenekarral szólaltatta meg a Coronation Anthems egyes részleteit. A felvételeken őrzött zenei anyag is mennyei, de hogy élőben milyen? Azt most megtudjuk tavaszi koncerten. Nem mellékesen magyar előadókat fog dirigálni a himnuszunkba foglalt karmester. Aki játszik: a barokk és bécsi klasszika zenéjét megelevenítő 1981-ben alapított Capella Savaria. Jegyvásárlás itt.

Howard Arman

Grácia

” Szempillájuk alól szerelem pereg olvatagon le / és minden pillantásuk szépséges igézet.”

Kétségünk nem lehet, ezt egy költő mondta régen, ki beszél így manapság? Hésziodosz a három Grácia, a báj és kellem istennőit méltatja így, akik a természet rendjének és harmóniájának megtestesülései. Valószínű hétköznapjaink nem e két világrendező elv jegyében telnek, mert különös erővel hatnak ránk azok a művészeti alkotások, amik ezt közvetítik. Találtam három régi zenét – mindhárom tánc, improvizatív jegyekkel – amiről egyből a ‘grácia’ szó jutott eszembe. Mindamellett különlegességük, hogy ritmusukban ellentmondás rejlik.

Érdekes furulyatörténet

A furulya szélcsatornás ajaksíp. Ez azt jelenti, hogy a hang létrejötte egy éles peremnek („labium” vagy „ajak”) ütköző légáramnak köszönhető. A hang tehát nem szilárd testek ütközésével keletkezik, csak a levegő vibrál a megfelelően kialakított térben. Innen a gyönyörű angol kifejezés a furulyával előadott zenére: wind music. Régészeti leletekből, festményábrázolásokból tudjuk, hogy a furulya a 14. században jelent meg Európában, s a hangszerek nagy része Észak-Európából származik.

Középkori furulyák: tenor, g-alt, f-alt és szoprán

Nagyjából 150 reneszánsz furulya maradt fenn, alaphangjaik között E-től g”-ig szinte minden hangmagasság előfordul.A reneszánsz Európában „furulyacsomagokat” lehetett vásárolni, rendelni a hangszerkészítőktől, mivel nem szólóhangszerként használták.  A furulyaegyüttesekben a játékosok az arasznyi furulyáktól a két méteres hangszerekig terjedő választékból olyan hangszereken zenéltek, melyek egymástól kvint távolságra voltak „hangolva”, és többnyire 4 szólamban játszottak.

Egy nem mindennapi “banda” a 15. századból

A hajtott csővel rendelkező oszlopfurulyák a hangszercsalád legfurcsább darabjai, ezeket Dél-Németországban készítette a Rauch von Schratt család. A 16. században háttérbe szorul a hangszer. Divatba jön a handfluyt, a németalföldi c”-szoprán „kézifurulya”. Erre a hangszerre íródtak a vak harangjátékmester, Jacob van Eyck variációsorozatai, mely „Der Fluyten Lust-Hof” néven maradtak fenn.

A Fluyten Lust-Hof gyűjtemény egy darabja

A 17. században megjelenik Franciaországban a három részből álló, esztergált gyűrűkkel díszített, erősen szűkülő furatú barokk furulya. Típusaik: f’-altfurulya, c’ és d’-tenor (ez utóbbi volt a fuvolával azonos hangterjedelmű), f-basszus, a piccolo (szoprán) és szopranin. 1700 körül a furulya a férfiak körében a legnépszerűbb amatőr hangszernek számított, de a hivatalos zenei életben is fontossá vált: versenyművekben szólószerephez jut, így Bach II. és IV. Brandenburgi versenyében, de oratóriumban is szerepeltetik: pl. Vivaldi Juditha triumphansában. 1720-30 körül a furulyát lassan kiszorította a koncertpódiumról a kifejezőbb hangú, nagyobb hangterjedelmű és nagyobb hangerejű harántfuvola.

A furulya újrafelfedezése a 20. századra esik. Az Angliában élő francia származású hegedűművész és furulyakészítő, Arnold Dolmetsch kezdte el feléleszteni a letűnt korok furulyajátékát régi hangszeres koncertjein. Stílusában is valamelyest korszerű, erededti modern furulyazenét először Hindemith és tanítványai írtak, az avantgarde szellem pedig az ötvenes-hatvanas években, elsősorban Frans Brüggen és Michael Vetter működése nyomán jelent meg a furulyázásban. Az ő munkásságuk révén vált a furulya felnőtté a mai zenei világban.

Fr. Brüggen és két tanítványa

Napjaink legnagyszerűbb régihangszeres furulyaegyüttesei közül kettőt biztos érdemes megjegyezni:

The Royal Wind Music

Flanders Recorder Quartet

Zenék karácsonyra

1. Charpentier

2. Praetorius

3. Bach

4. Britten