A furulya szélcsatornás ajaksíp. Ez azt jelenti, hogy a hang létrejötte egy éles peremnek („labium” vagy „ajak”) ütköző légáramnak köszönhető. A hang tehát nem szilárd testek ütközésével keletkezik, csak a levegő vibrál a megfelelően kialakított térben. Innen a gyönyörű angol kifejezés a furulyával előadott zenére: wind music. Régészeti leletekből, festményábrázolásokból tudjuk, hogy a furulya a 14. században jelent meg Európában, s a hangszerek nagy része Észak-Európából származik.
Középkori furulyák: tenor, g-alt, f-alt és szoprán
Nagyjából 150 reneszánsz furulya maradt fenn, alaphangjaik között E-től g”-ig szinte minden hangmagasság előfordul.A reneszánsz Európában „furulyacsomagokat” lehetett vásárolni, rendelni a hangszerkészítőktől, mivel nem szólóhangszerként használták. A furulyaegyüttesekben a játékosok az arasznyi furulyáktól a két méteres hangszerekig terjedő választékból olyan hangszereken zenéltek, melyek egymástól kvint távolságra voltak „hangolva”, és többnyire 4 szólamban játszottak.
Egy nem mindennapi “banda” a 15. századból
A hajtott csővel rendelkező oszlopfurulyák a hangszercsalád legfurcsább darabjai, ezeket Dél-Németországban készítette a Rauch von Schratt család. A 16. században háttérbe szorul a hangszer. Divatba jön a handfluyt, a németalföldi c”-szoprán „kézifurulya”. Erre a hangszerre íródtak a vak harangjátékmester, Jacob van Eyck variációsorozatai, mely „Der Fluyten Lust-Hof” néven maradtak fenn.
A Fluyten Lust-Hof gyűjtemény egy darabja
A 17. században megjelenik Franciaországban a három részből álló, esztergált gyűrűkkel díszített, erősen szűkülő furatú barokk furulya. Típusaik: f’-altfurulya, c’ és d’-tenor (ez utóbbi volt a fuvolával azonos hangterjedelmű), f-basszus, a piccolo (szoprán) és szopranin. 1700 körül a furulya a férfiak körében a legnépszerűbb amatőr hangszernek számított, de a hivatalos zenei életben is fontossá vált: versenyművekben szólószerephez jut, így Bach II. és IV. Brandenburgi versenyében, de oratóriumban is szerepeltetik: pl. Vivaldi Juditha triumphansában. 1720-30 körül a furulyát lassan kiszorította a koncertpódiumról a kifejezőbb hangú, nagyobb hangterjedelmű és nagyobb hangerejű harántfuvola.
A furulya újrafelfedezése a 20. századra esik. Az Angliában élő francia származású hegedűművész és furulyakészítő, Arnold Dolmetsch kezdte el feléleszteni a letűnt korok furulyajátékát régi hangszeres koncertjein. Stílusában is valamelyest korszerű, erededti modern furulyazenét először Hindemith és tanítványai írtak, az avantgarde szellem pedig az ötvenes-hatvanas években, elsősorban Frans Brüggen és Michael Vetter működése nyomán jelent meg a furulyázásban. Az ő munkásságuk révén vált a furulya felnőtté a mai zenei világban.
Fr. Brüggen és két tanítványa
Napjaink legnagyszerűbb régihangszeres furulyaegyüttesei közül kettőt biztos érdemes megjegyezni:
The Royal Wind Music
Flanders Recorder Quartet
hangoló 